Tisztelt Mókázók!

Igazán sajnálom, hogy már napok óta nincs új cikk a Mókán.
Pedig milyen jó (vagy mijen lyó?) volt régen reggelente a
Mókával kezdeni a munkát...

A tarthatatlan helyzeten változtatandó, küldöm az alábbi írást.
Sajnos, nem én írtam, és a szerzőjét sem tudom.
Azért - nekem - tetszik.
Nem kicsit, nagyon.
---
CHIPS

Előttem a termék. Gusztusos csomagolásban burgonyás ropogtatnivaló. A
felirat szerint hagyományos recept alapján, a legkiválóbb alapanyagokból
készült. A tradícionális burgonyás tésztát megdagasztják, nyújtják, majd
apró, kerek korongokat szaggatnak belőle, melyeket kemencében sütnek
aranybarnára. Hmmm... szinte összefut az ember szájában a nyál. A leírás
békebeli ízeket, hangulatokat idéz fel bennem. Látom magam előtt drága
nagyanyámat, amint a jó meleg konyhában sürög-forog egészséges mosolyát
sugározva szét közöttünk, unokák között, kik ámulva vártuk a csodát.

"Rögtön készen lesz drágaságaim." - szólt leguggolva és átölelt
minket. Ezek a pillanatok ma is életem legboldogabb időszakát
jelentik. Kibontom a csomagot, hogy újra megízleljem a rég
elfeledettnek hitt ízeket és közben tovább olvasgatom az ízléses
grafikával díszített zacskót. Azt is írja, hogy e rendhagyó csemegét
csak Magyarország egyes vidékein készítették. Igen emlékszem. Most,
hogy az első falatok zamata kezd érvényesülni, felidézem a tájat,
ahol drága jó nagyszüleim éltek és újra látom a falut, méla
teheneivel, aranyló búzamezőivel, hegyekkel körülvéve...

Tovább böngészve a zacskó feliratát kiderül, hogy a burgonyás tallér
tartalmaz még burgonyakeményítőt, növényi zsírt és burgonyaport is.
Istenem, burgonyapor! Drága jó nagyapám jut az eszembe, ki délután
hazatérve a földekről egy nagy szalmazsákot tett nagyanyám elé a
konyha padlójára, majd élete párjára nézett hosszan, némán, várva
annak ítéletét. A nagyi kinyitotta a zsákot, belepillantott, majd két
tenyerét összecsapva, a boldogságtól könnyes szemmel, szerelemtől
büszkén nézett vissza nagyapára. "Istenem, Kálmán! Ez gyönyörű!" -
suttogta. Persze ebből mi sem maradhattunk ki, odasereglettünk és
sorban belekukucskáltunk a zsákba, melyben ott aranylott a csodás
burgonyapor. Micsoda idők voltak azok! Akkor még valódiak voltak a
dolgok, ízzel, illattal, színekkel.

De mindez nem volt elég, nagyapám (ki faluszerte közismert
tréfamester volt) honnan, honnan nem előrántott két akkora darab
növényi zsírt, amekkorát még sosem láttunk és kacagva ezt kiáltotta:
"Rengeteg van még belőle, rengeteg! Soha ilyen csodás termésünk nem
volt Amália!". És elkapta a nagyi derekát, jól megforgatta, mi csak
ámultunk tátott szájjal! De szép is volt!

Lássuk mit ír még: só, módosított keményítő, savópor, élesztőkivonat,
sőt színezékként kurkumin is! Hát igen. Ez a cég valóban odafigyel a
részletekre! Hol kapható manapság olyan élelmiszer, amiből ne
spórolnák ki az olyan alpvető és régóta jól bevált összetevőket,
mint például a kurkumin, vagy a savópor. Én még ahhoz a
generációhoz tartozom, amelynek megadatott megízlelni a nagyi
utolérhetetlen savóporát.

Emlékszem, hogyan ácsingóztunk a szekrény tetején sorakozó, kockás
kendővel lekötözött üvegek után, és emlékszem arra is, amikor ősszel
a savó eltevésekor az egész házat megtöltötte ennek a csodálatos
csemegének az illata. Ez volt az az időszak, amikor a drága nagyinak
igencsak sok dolga akadt, ugyanis ekkor vonta ki az élesztőt is,
nagyapám meg a mezőre járt kurkumint kaszálni, vagy esténként a
keményítőt módosította az udvaron. Sürgött-forgott mindkettő, ám
egymásra és miránk mindig szakítottak időt. Ahol tudtunk segítettünk,
szaladtunk nagypapitól a nagymamihoz az élesztőkivonatos fazékkal,
majd vissza, csépeltük a kurkumint, szállt az antioxidáns mindenfelé
és nyomokban minden tartalmazott egy kis földimogyorót!

Istenem, de kár, hogy vége.