1."Az olasz Corriere della Sera napilap szept. 21-i szamaban kozli Cesare
Medail: vegre megtalaltak Puccini szinfoniajat. A 17 eves ismeretlen
zenesz 1876 augusztus otodiket irta az utolso oldalra. Felfedezoje, a
Luccai "Teatro del Giglio" elnoke, Luigi della
Santa ki e ho 23-an bemutatja, Riccardo Muti kozbejovetelevel a milanoi
kozonsegnek a PRELUDIO SINFONICO nevu szerzemeny partiturajat."
Pietro Spada, nagyszeru zongoramuvesz es zenemukiado 1977-ben hozta
nyilvanossagra Puccini Preludio Sinfonico cimu 1876-ban komponalt muvet. Ez
meg is jelent DECCA kiadvanyon Chailly nagyszeru vezenyletevel (RSO
Berlin), 1983.
Igaz ez az elso PRELUDIO SINFONICO. Tudniilluk letezik egy masik is,
ugyanezzel cimmel. Ivan erre kivatkozik. Ugyanakkor keszult, de eddig
magankezben volt es tenyleg nem adtak ki.
Igy mar bizony nagyon erdekes a hir, s biztosan a mu is, hiszen Puccini
idonkent eloszeretettel "lopott", igaz, mindig onmaga korai muveibol.
2. > Erdekesseg kedveert Puccini elso operajat a Manon Leskaut 34 eves
koraba
> adta a kozonsegnek, tehat nem volt egy csodagyermek,.."
Az elso nagysikeru operaja ketseget kizaroan a Manon Lescaut, mely munel
mar teljes "Puccini-fegyverzetben jelenik meg a zeneszerzo.
De elotte ket figyelemfelkelto, igaz zurzavaros szovegkonyvu, de nem rossz
zeneju operajat mutattak be. Az elso a Tunderek (Le Villi, Milanoi premier
1884, tehat 26 evesen), a masik az Edgar (Scalaban volt a premierje!).
Mindkettobol letezik lemezfelvetel.
Tudtommal az Edgar gyaszzeneje volt az egyik mu, amit Puccini temetesekor,
Toscanini vezenyletevel jatszott a Scala zenekara.
Tibor
|
Kedves HANGosok,
Helsinkibe is megerkezett az osz, es vele elkezdodott az uj
hangversenyszezon. Jobbnal jobb koncertekkel kedveskednek a helyi
szimfonikus zenekarok (azaz a Radio Symphony Orchestra (RSO), es a Helsinki
Philharmonic Orchestra (HKO)). Az elmult ket hetben Mahler 4. es 8.
szimfoniajat hallgattam meg, ezek is jok voltak, de akkor idohiany miatt nem
irtam roluk. A tegnap esti koncertet viszont nem lehet kihagyni.
Beethoven Wellington-nyitanyat es Shostakovich 8. szimfoniajat jatszotta
az RSO, Paavo Berglund vezenyletevel. Kozeptermetu, vekony, kopaszodo
oregur, kimert, kisse merev, elegans mozgassal, de gesztusaiban idonkent
megjelenik valami sima, celtudatos ragadozo-jellegu elem; olyan
dzsemszbondos, na :-)
A Wellington-nyitany szamomra egy kisse fercmunek tunik, mar Beethoven
viszonylataban. Ket reszbol all: csata (az angolok es franciak kozott), majd
gyozelmi szimfonia. Az elobbit eleg roviden elintezi: a harcolo felek indulo
szavara felvonulnak, majd egymasnak esnek, csihi-puhi, dorognek az
ustdob-agyuk mindket oldalon. Valoszinuleg a helyhiany miatt az ustdobok es
mas utosok kiszorultak a szinpadrol ket oldalra a zeneszbejarokba. Talan
emiatt, de a jobb oldali ustdobos hatarozottan pontatlan, rendszeresen. A
crescendorol egyedul ez az ustdob kesik le kb. egy tizenhatoddal - Beethoven
ennyire azert nem volt modern :-)
A masodik resz mar joval hosszabb es egysegesebb, gyozelmi unnephez illo
lenduletes, diadalmas zene. A kozepe tajan van benne egy ravasz
fugaszeruseg, az nagyon tetszett. Berglund nem viszi tulzasba az iranyitast,
ehhez a zenehez valoszinuleg nem is kell tul sok taktikai utasitas, a
zenekar (ez egy jo zenekar) megy elore ahogy kell, csak neha-neha kell
odainteni egyet-egyet a palcaval. A diadalmas finale utolso taktusa utan az
oregur kivar meg egy utemet, majd finoman osszeuti a tenyeret: tessek uraim
es holgyeim, lehet tapsolni.
A szunet utan jon Shostakovich joval grandiozusabb muve. A 7. mellett ez
a masik haborus szimfoniaja, nyilvan ezert a parositas Wellingtonnal. De
ezzel veget is er a parhuzam.
Shostakovich 8. szimfoniaja nem nevezheto eppen konnyed, vidam hangulatu
darabnak. Mar az elso lassu hangok megfogjak az embert, a tema ket
szolamban, lassan, hosszan bontakozik ki a vonosokon. Meg semmi sem tortent,
de a feszultseg erezhetoen novekszik, mint valami baljos eloerzet. Meg beke
van, de mindenki tudja, hogy ez mar nem tarthat sokaig, a hirek erkeznek, a
veszely egyre kozelibb, a remeny egyre kevesebb. Berglund most a legkevesbe
sem laza: minden idegszalaval koncentral, a mozdulatai visszafogottak, de
erezni a pontos elgondolast, az akaratot, a kontrollt minden
palcarezzeneseben. A zene gyors tempoba valt at, elerkezik egy csucspont, a
zenekar teljes erovel jatszik - aztan egy pillanat alatt elhallgat. De
megsem egeszen: a hegeduk leheletfinoman, eppen csak hallhatoan, vonojukat a
huron rezegtetve tartanak egyetlen hangot. Es efelett az inkabb csak
sejtheto mint konkret hangfuggony felett szep ivu, fajdalmas dallamba kezd
az oboa. Berglund tokeletesen ura a helyzetnek.
A masodik tetelt monoton, lassu ritmussal inditjak a vonosok, es ez a
kitarto ritmus szinte az egesz tetelben ott kalapal a szolamok alatt, mint
egy menetoszlop utemes leptei. A fuvosok eleinte jatekosan cifrazzak, de
egyre jobban szettoredeznek a dallamok, egyre kaotikusabba valik a helyzet,
mikozben lent egyre hangosabban, szaggatottabban zakatol ez a monoton
ritmus, mint a rohamra indulo katonak szivverese - megallas nincs, a
rajvonalbol kilepni nem lehet, korulotted hullanak az emberek, de az
egyetlen ut elore vezet, tovabb, olj vagy teged olnek meg! Mintha ez a
veresen egyszeru igazsag csendulne ki a tetelt zaro crescendobol.
A csend nem tart sokaig, a harmadik tetelt ujra a vonosok inditjak egy az
elozonel gyorsabb, de hasonloan motorikusan, negynegyedben lukteto,
furcsamod majdhogynem barokkos temaval. Szep, de merev, nem elo: mint az
agyucsovon megcsillano napsugar, mint a vadaszgep palyaive, ijeszto szepseg
ez, a preciz, fanatikus akarat, a hadigepek celtudatos, szornyu szepsege, a
gepesitett haborue, amely megallast nem ismerve nyomul elore, mint ahogyan a
tema kanonkent vegigjar a zenekarban, a melyhegeduktol a hegedukon, majd a
csellokon at a fuvosokig. Maganyos sikolykent lebeg a klarinet egyetlen
kitartott hangja fent, de senki sem vet ra ugyet. A sikolyok a tema
visszatereseivel egyre erosodnek, vegul mar az egesz zenekar visszhangozza
oket. Most hirtelen a pergodobok es az utosok veszik at a ritmust,
ketnegyedbe valtva, mint valami tancban. A fuvosok groteszk, Sztravinszkijra
emlekezteto motivumokat jatszanak, de ez a vidamsag megis ijeszto, mint egy
fagyos vigyor egy csontarcon. Igen, ez o maga, a Halal, amint azt suttogja:
Hekas, ez a tanc most nem jatek! Lassuk, van-e kedved velem ropni? Ki az a
legeny, aki cicazni mer a ven kaszassal? A zenekar betetozo, vad crescendoi,
mint a kasza pontos, kimert, konyortelen suhanasa.
Es hirtelen elcsendesul minden, lassu, fajdalmas temaba kezdenek a
melyhegeduk (a harom utolso tetel kozott nincs szunet). A harcnak vege, nem
mozdul semmi. Mintha a fagyos eszaki szel dudolna gyaszzenet a temetetlen
holtak felett...
Az utolso tetelben egy szelidebb, idillibb tema szolal meg. Bar
meg-megszakitjak fajdalmas kitoresek, megiscsak bizakodobba valik a
hangulat, talan van meg remeny. A szenvedest meg nem feledtuk, a banat meg
rajta ul a szivunkon. De talan valami jobbat varhatunk ezutan. Talan a
lathataron derengo feny mar a hajnal pirkadasa, nem csupan a tuzek
visszfenye...
Udv,
Peter
|
