Kedves Zabhegyező!
Mifelénk Borsodban még szokás megszólítással megtisztelni a másikat.
Ez azért is hasznos, mert egy ilyen listán legalább mindenki tudja, hogy
kinek szól a levél.
Én felvállalom magam ilyennek, amilyen vagyok. Tudom, hogy messze
nem vagyok tökéletes, és időnként még hibázok is, de hát ez van.
>>A Zabhegyezõ könyvet magamtól biztosan sohasem vettem volna
kézbe, éppen a jelentése miatt, de ha elém kerül, legalább
belelapozok. Adok neki ennyi esélyt.
> Tevedes. A konyv nem itelt teged megfelelonek, hogy elolvasd, es
ennek oka a megjegyzesedben benne van. Aki leragad a
kulsosegeknel - nev, cim, kinezet - az nem latja a lenyeget.
Lehet, hogy a könyv nem talált engem méltónak arra, hogy a kezembe
kerüljön, de a lényeg ugyanaz. Illetve annyi változott, hogy ezek után
semmiképp nem veszem kézbe.
Csak viselje el a könyvespolcon a büszkesége! Rettentő rossz lehet
egy sértődött könyvnek a könyvesboltban.
Mint írtam is, én vállalom önmagamat. Olyan vagyok, amilyen. Nekem
így jó, még sokan szeretnek is ezért.
Egy valamire azért megkérnélek: Ne velem akard hegyezni a zabot.
Baráti üdvözlettel:
István (Borsodból)
Ui.: Már megint nem kapom a listát. Még a saját jelenléti ívemre se
tudok kattintani, hogy én is kontrolloztam.
Nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka, de remélem hamarosan
megszűnik.
|
Kedves Listatagok!
Kaptam magánba egy érdekes levelet. Ilyen huncut eseményekre én
sem tudok mindig kapásból tanácsot adni, de végül is ilyenkor érlelem
magamban a problémát néhány napig (amíg az időm engedi), aztán
jöhet a javaslat.
> A különös történések lényege a következő:
programozok valamit, amire nagyon vágyom. Beteljesül, nagyjából úgy
és akkor, ahogy szeretném. Majd kis idő elteltével "meginog" a dolog.
Három ilyen esetem van a közeli múltból. Mindegyik megszólalásig
olyan, ahogy programoztam. De mindegyikről úgy tűnik egy kis idő
elteltével, hogy mégsem az, amire/akire szükségem van (partner),
illetve nem, vagy csak rossz feltételekkel teljesülhet be (munka).
Alighanem én csinálok rosszul valamit, pedig általában hozzáteszem:
ahogy mindenkinek a legjobb, úgy legyen.
Nézzük, mi jut eszembe erről a hétköznapi gyakorlat alapján. Én is
voltam már hasonló helyzetekben, nem is egyszer.
Általában akkor szokott velem előfordulni, ha csak azt hiszem, hogy
akarom, de valójában nem vágyok rá.
Pl.: Tele vagyok munkával, de nem különösebben jól fizető munkák.
Ezeket is el kell végeznem, egyet sem mondhatok le belőle, semmilyen
ürüggyel sem. Viszont szeretnék jobban fizető munkát is. Tegyük fel,
hogy tanfolyamot szeretnék indítani.
Elkezdek programozni, ennek hatására két millió forint összértékű
tanfolyamokra futnak be jelentkezések. Egy feltételtől függ csak a
tanfolyamok beindítása: pályázaton akarják nyerni rá a pénzt.
Én minden adminisztrációt szépen lerendezek, várom, is hogy
elkezdődjön, meg nem is. Várom azért, mert jó dolog tanfolyamot
tartani, nem várom azért, mert akkor egy fél évig csak annyi
szabadidőm lesz, hogy a vécére elmenjek.
Ezek után aztán egyetlen fő sem kapja meg a pénzt. Olyan ez, mint a
Mátyás király ajándéka a mesében. Ezt üzente a bíró lányának:
- Látogasson meg az okos lány. Hozzon is nekem ajándékot meg nem
is. Se gyalog, se lóháton ne jöjjön. Legyen is felöltözve, meg nem is.
Az első számú tanúság tehát: A sors megmutatta, hogy ez a munka is
lehetett volna, de mi erre még nem voltunk felkészülve. Illetve
pontosabban: Nem ekkora mértékű munkára voltunk felkészülve.
Másik példa:
Amikor összeházasodtunk, akkor egy ideig szolgálati lakásban laktunk.
A feleségem nem igazán érezte ott jól magát, ezért állandóan rágta a
fülemet. A szülőfalujába szeretett volna visszamenni. (Mindössze 5-6
km-ről van szó.)
Elkezdtük nézegetni a lakások hirdetéseit. Pénzünk még egy régi
parasztházra is csak kölcsönnel lett volna, ezért nem járhattunk a
fellegekben.
Tetszett is egy vályogház, többször is megnéztük, aztán addig
gondolkoztunk rajta, hogy eladták.
Ezután ismét találtunk egy házikót, ez még jobban tetszett. Erre már
meg is alkudtunk. Előleget nem kértek, mert látták, hogy nem nagyon
van miből fizetnünk. Annyira biztosnak tűnt a dolog, hogy a fiunkat már
abba a faluba írattuk be az óvodába is.
Aztán intéztük a hitelt, és vártuk, hogy szóljon a tulaj. Már csak a
hagyatéki dolgok voltak hátra.
Felhívtuk őket, és megtudtuk, hogy 50000 (50 ezer) forinttal ránk
ígértek, és nekik adták oda a házat. (Pedig ez még nem vágott volna
minket sem földhöz.)
Kicsit később ismét találtunk egy házat. Ennek csak annyi baja volt,
hogy a vasút mellett volt. Éppen ott voltunk, amikor elment egy vonat.
Olyan lármát csapott, hogy én azt mondtam, ide nem költözünk.
Ezért aztán hallgattam is eleget a feleségemtől. (Több ház ugyanis már
nem volt kilátásban.)
Hogy valamennyire megnyugtassam, kontrollozás közben megnéztem,
miért nem sikerültek a próbálkozásaink.
- Azért, mert sokkal jobb lehetőség vár ránk. - Ez volt a válasz.
Csak egy hónapot kellett várnunk. Ekkor a sógor bejelentette, hogy ő
nem építkezik a nagyszülői portán, ha akarjuk, átadja nekünk. Teljesen
ingyen, mert a feleségem se kért volna tőle semmit. (Ez karácsonykor
volt.) Egyedül az alapozás munkálatait fizettük ki neki.
A következő tavasszal már korán hozzákezdtünk az építkezéshez.
Annyit dolgoztunk, mint egy állat. Ami kétkezi, vagy segédmunka volt,
azt mind elvégeztük. Volt olyan, hogy egyedül kevertem magamnak a
betont, magamnak raktam fel a kefniket a gerendákra, aztán
beöntöttem a közét, és újra lemásztam két veder betonért.
A ház egy félév alatt lakhatóra elkészült. Igaz, hogy csillár még sehol
sem volt, csak a villanykörték lógtak a mennyezetből, és volt még némi
hiányosság, de már a miénk volt, és benne laktunk.
Azóta sem értjük a következőket: Hogyan bírtuk végig csinálni, és
honnan volt pénzünk rá.
A második tanúság tehát az, hogy amikor az élet jobbat tartogat
számunkra, akkor nem engedi, hogy a kevesebbel is beérjük.
Itt most jöhetne egy elméleti fejtegetés a karmáról, és egyéb
dolgokról, de nem biztos, hogy sok értelme volna.
Érjük be ennyivel: Az élet számtalan lehetőséget kínál fel nekünk.
Ezekről a lehetőségekről olykor az is kiderülhet, hogy csak színes
délibáb. A döntést látszólag mi hozzuk meg. Azt hisszük, hogy arra
megyünk amerre akarunk. Pedig valójában csak belénk programozták
leszületésünk előtt, hogy merre kell mennünk.
Ha jó irányt választunk, akkor haladunk, ha nem, akkor akár a plafon is
ránk szakadhat:
Valamikor versenyszerűen sakkoztam, de már nagyon rég
abbahagytam. Most nyáron felfrissítettem a tudásomat, és úgy
gondoltam, hogy időnként be-beugorhatnék a régi csapatom meccseire,
mint játékos.
Éppen a mennyezet festése közben hoztam szóba a feleségemnek.
(Már csak 1-2 négyzetméter volt hátra.)
Amint kiejtettem a számon, abban a pillanatban a fejemre szakadt egy
vödörnyi vakolat. (Pedig előzőleg sem repedést, sem feltáskulást nem
láttam rajta.)
Azóta is hallgathatom a megjegyzéseket.
Egy biztos: ha én legközelebb ilyesmit kiejtek a számon, akkor azt az
udvaron fogom megtenni, minden gyümölcsfától és mozdítható tárgytól
jó messze.
Tehát ne feledjétek: figyelnek minket. És ha nem azt tesszük, amit
kellene, olykor egészen durva, vagy erős dolgok történhetnek meg
velünk. S történik ez velünk csupán csak azért, hogy a mi általunk
választott utat járjuk, hogy arra rákényszerítsen minket.
Baráti üdvözlettel:
István (Borsodból)
|