Haho!
Hadd osszam meg veletek a legujabb felfedezesemet. Ezt a Brittent mar
kostolgattam egy ideje, de most sikerult beletrafalnom valami nagyon nem
mindennapi zenebe! Ez a ficko tudott olyan zenet irni, ami kozertheto es
sokak altal szeretheto, de ugyanakkor igen magas szinvonalu. Britten
lathatoan nem egy forradalmar alkat, nem akar mindent kidobni a zenebol ami
regi, de ugyanakkor nyitott az uj aramlatokra is. Nem hodol be az
atonalitasnak, az alabbi muveiben szinte vegig a hangnemek keretei kozott
marad, de ezt ugy csinalja meg hogy nem jelent szamara korlatot. Az eredmeny
eletteli, friss es fiatal zene, sok energiaval, vidamsaggal es humorral. Ez
persze valahol termeszetes egy viszonylag fiatal szerzotol (az itt
bemutatott muveket mind huszas-harmincas eveiben irta). Ugyanakkor
hellyel-kozzel meglepo melysegekbe jut el, amik csak sokadszori hallgatas
utan tarulnak fel.
A Naxos adja ki eppen Britten osszes vonosnegyesre irt muvet, a Maggini
kvartett eloadasaban. Ebbol az elso resz akadt a kezembe nemreg a
konyvtarban. Ez az 1. es 2. vonosnegyest, valamint a "Harom Divertimento"
cimu muvet tartalmazza.
1. (D-dur) vonosnegyes, Op. 25
1. Andante sostenuto/allegro vivo
2. Allegretto con slancio
3. Andante calmo
4. Molto vivace
2. (C-dur) vonosnegyes, Op. 36
1. Allegretto calmo senza rigore
2. Vivace
3. Chacony
Harom divertimento
1. March
2. Waltz
3. Burlesque
Britten az elso vonosnegyesben a hagyomanyos negyteteles format alkalmazza,
bar erosen feszegetve a hivatalos kereteket. Az elso tetel lassan,
csendesen, voltakeppen lirai hangulatban indul, szinte dallam nelkul, csak
osszhangzatokat szolaltatva meg. Ami egyedi izt ad neki, az a magas
hangfekves, itt-ott meg uveghangok hasznalataval megfuszerezve, amibe csak
hellyel-kozzel szol bele a csello nehany melyebb, pizzicato hangja. A magas
fekves miatt egy kicsit vibralo, bizonytalan, tulvilagi hangulata van az
egesznek. Aztan elhalnak az eteri hangok, es a zeneszek hirtelen a hurok
koze csapnak: egy teljesen mas, szilaj es lenduletes resz kezdodik. A
kiseret szikar es eroteljes, erre epul ra egy ismetlodo, tobb oktavon at
vegiggyuruzo tema, amit eloszor az elso hegedu ad elo, de az ujabb
ismetlesek alkalmaval mar a masodik hegedu es vegul a bracsa is
visszhangozza, kanonszeruen elcsusztatva nemcsak idoben, hanem hangnemben
is. Nagyon elvezetes es pezsdito elmeny hallgatni ezeket a jatekos
variaciokat, amik idonkent ossze-osszecsapva, fokozatosan szelidulve vegul
visszacsendesulnek a kezdeti andanteba. Az elso tetel ezekre a
lassu-gyors-lassu valtasokra epul.
A masodik tetel eleg rovid, a kiseret szigoru ketnegyedben pontozza az
egyeket, mig felette negy hangbol allo eroteljes dallamtoredekek repdesnek,
olykor az egesz zenekart magaval ragadva egy duhos kirohanas erejeig.
A harmadik tetel hosszu, lassu es elso hallasra fel sem merhetoen mely. Ezt
sokszor meg kell hallgatni hogy az ember ertekelni tudja. Hangvetele nem
tragikus vagy keseru, inkabb Brittenre jellemzoen melankolikus. Megis a
tetel lassu kibontakozasaban valami idotlen fajdalom rezeg, ami melyen
megerinti az embert. Nincs itt semmi modernizmus, halado hagyomanyok, a
muveszet uj alapra helyezese vagy effelek: mar-mar klasszikus zene.
Gyonyoru.
A befejezo tetel jol ellenpontozza az elozot hangulatban. A hegedu jatekos,
ismetlodo arpeggioival kezdodik, majd belep a tobbi hangszer is, ujra
kanonszeruen ismetelgetve, varialva ugyanazt a temat; a hangok ugy szorodnak
szet, mint valami szokokutbol a napfenyben csillogo vizcseppek. A kiseret
gyors, motorikus, allandoan valtozo es fejlodo hanghalot feszit ki, ami fole
a hegedu harom eroteljes, kitartott hangot zenget egymas utan ujra meg ujra,
veletlenszeruen valtozni latszo ritmusban, majd feljebb lepve, gyorsulva,
egyre nagyobbakat ugralva a hangok kozott, egyre jobban hajtva a tobbi
hangszert. Udito, vitalizalo elmeny hallgatni ezt a zenet, ahogy a csucspont
utan lecsendesul, ahogy a hegedu tapogatozo, kivancsi arpeggioi
nyujtozkodnak a hangterben, mint valami kuszonoveny kapaszkodo utan kutatva.
Aztan elindul ujra a zenei haloszoves, a hegedu megint elkezdi
kiszamithatatlanul lepkedo temajat, vegul a tetel egy eroteljes es jol
kidolgozott csucsponton er veget.
A masodik vonosnegyes bizonyos szempontbol szakitas a hagyomanyokkal, hiszen
csak harom tetele van (ezek kozott is dominal a Chacony, ami egymaga majdnem
ketharmadat teszi ki a munek). Ugyanakkor a darab tisztelges Henry Purcell
emleke elott, es Britten mindharom tetelben sok barokk eszkozt es technikat
alkalmazott. Az elso tetel alapja ugyanolyan stabil, motorikus jellegu
kiseret, mint amit tipikus barokk concertokban hallhat az ember. A chaconne,
ciaconna vagy passacaglia igen kedvelt barokk muforma volt, es a harmadik
tetel angolos Chacony elnevezese direkt utalas Purcellre.
A mu mar a tetelek cimet es idotartamat tekintve is felidez egy hasonlo
darabot: J.S.Bach 2. (D-moll) szolohegedu-partitajat, amiben egy hasonloan
gigantikus meretu Chaconne uralkodik, evszazadok ota magas mercet allitva a
hegedusok ele. Nos, Brittennek nincs oka szegyenkezesre illusztris
kollegajaval szemben: az o Chacony-ja is egy lenyugozo remekmu, ami teljesen
hatterbe szoritja a masik ket tetelt.
A Chacony alapja szikar, kitartott, majd egyre surusodo kvart- es
kvintvaltasokra epul, ami mar magaban is dramai feszultseget hordoz a kis-
es nagyterces hangnemi ugrasok miatt, es foleg mert a tema nincs
"szabalyosan" lezarva, azaz nem er vissza az eredeti hangnembe. Erre az
alapra epul ra 21, a mufaj minden lehetoseget kihasznalo variacio, amelyeket
harom kadencia tagol elkulonulo reszekre. Az elso hat variacio a barokk
stilus keretein belul kalandozik, a masodik hatos csoport ritmikus
variaciokat bont ki, a harmadik az atonalis territoriumot terkepezi fel.
Vegul az utolso harom variacio egyfajta osszegzes es lezaras. Az egesz
egyutt - magavalragado elmeny. Egy kulonleges utazas ismeretlen, embertelen
es gyonyoru helyekre, a lelkunk melyere. Szivszorito, az erzelmesseg
legkisebb tulzasa nelkul; titokzatos es misztikus, kodosseg nelkul. A hangok
gleccsere konyortelenul es surgethetetlenul halad elore, a maga idejeben es
tempojaban, egeszen a megrendito ereju finaleig.
A Naxos jol dontott, amikor a Harom divertimentot odatette befejezesul a
Chacony utan. Ez a harom, Britten foiskolas eveibol szarmazo darab a maga
fiatalos lelkesedesevel, energiajaval, szertelensegevel es pajkos humoraval
idealis befejezese a lemeznek. Eredetileg az egyes tetelek portreknak
keszultek Britten baratairol, de kesobb atirta oket es visszavonta a
cimeket. Az egesz tenyleg arasztja magabol az angol foiskolai evek
hangulatat, egyszerre idezve fel a sportversenyek lenduletet, az
arisztokratikus hagyomanyokat, a fiatalsag kocos magabiztossagat es a
jellegzetes angol onironiat.
Jo zenehallgatast!
Peter
|
